A magas férfihang története

                                                                                                                                                                                                                    A Fidelio cikke.

Ma már rendszeresen hallgathatjuk neves kontratenorok koncertjeit, és a barokk operajátszást sem tudnánk elképzelni nélkülük. Történeti áttekintésünk során annak járunk utána, hogyan alakult ki a magas hangon éneklő férfiak szerepköre, és kik adták még elő ezeket a zeneműveket. 

A magas férfihang egy rövid kihagyástól eltekintve a zenetörténet állandó fókuszában áll, az emberiséget mindig is rabul ejtette ez a karaktereknek földöntúli jelleget kölcsönözni képes orgánum. Bár egyes korokban kényszerítő körülmények is hozzájárultak, hogy a felső szólamokat is férfiak vagy gyermekek szólaltassák meg, ez mit sem vont le a szárnyaló magasságok fényéből. Miközben manapság Budapesten is évről-évre neves kontratenorok koncerteznek, a hangfaj története során előfordultak sötétebb periódusok, melyekben a művészet iránt hozott áldozat felülírta az emberség törvényeit.

Maga a kontratenor kifejezés a polifónia kezdeteire vezethető vissza. A tenor név az olasz tenere 'tartani' igéből alakult ki, mivel ez volt az a dallam, mely viszonyulási pontot jelentett a többi szólam számára. Ezek közül a tenor fölötti, gyakran kevésbé díszeset nevezték kontratenornak. Később a szó, akárcsak a tenor, egy bizonyos hangmagasságot megszólaltató énekesre kezdett vonatkozni, habár gyakran illették ezeket a művészeket a falzett (falsetto) kifejezéssel is. Ez lényegében

annak a hangtartománynak neve, melyet a férfiak fejhangon szólaltatnak meg, a női hang magasságában.

Ugyan a nők is képesek fejhangon énekelni, de esetükben ez nem feltétlenül üt el olyan élesen a közép- vagy mellhangtól, tehát a mélyebben, természetesebben képzett hangok regiszterénél. A falzetténekeseknek azért jutott olyan nagy szerep az egyházi zenében, mert egy Szent Pál idézetre hivatkozva ("az asszonyok hallgassanak összejöveteleiteken" - I. Korinthusi levél, 14,34) a nők már a 4. századtól kezdve nem énekelhettek a templomokban. Maradtak tehát a gyermekek, a fiúszopránok és -altok, valamint a falzettisták. Mígnem kínálkozott még egy lehetőség...

A kasztráltak

Arról kevés adat áll rendelkezésünkre, hogyan kezdték el Európában kasztráltakkal énekeltetni a felső szólamokat, a tendencia valószínűleg közel-keleti hatásra alakult ki, ott ugyanis

az eunuchok nem csupán háremőrként teljesítettek szolgálatot, hanem az államigazgatásban és a művészi életben is részt vettek.

A szokás Spanyolország mór hódoltsága alatt juthatott Európába, majd a kontinens más országaiban is elterjedt. A 16. század közepének feljegyzései már egyértelműen beszámolnak arról, hogy Itáliában is sok kasztrált énekes művelte a mesterségét. A következő századokban aztán az újonnan létrejött műfaj, az opera színpadát is meghódították, és roppant népszerűségre tettek szert. Mindez azzal is együtt járt, hogy gyermekek tömegeit csonkították meg, a kasztrált énekesek fénykorában, a 18. században évente több ezer fiatal fiún végezték el a beavatkozást Itália nagyvárosaiban.

De milyen biológiai folyamatoknak is köszönhető, hogy a kasztráltak olyan kivételes hangi adottságok birtokába kerültek? Mármint természetesen nem mindegyik, miközben szegény családok áldozták fel gyermekeiket a zene oltárán,

csak kevesen érték el a vágyott hírnevet és csillogást, sokan jobb esetben valamelyik templomi kórusban helyezkedtek el, rosszabb esetben elszegényedtek, esetleg prostitúcióra kényszerültek.

Akik viszont sikert arattak, azok elsősorban különleges, senki mással nem összevethető testi sajátosságaiknak köszönhették ezt. Mivel a kasztrálást még a pubertás kor előtt végezték el, a tesztoszteronszint alacsony maradt, a hangszalagok pedig nem nőttek meg a férfiakra jellemző méretűre, ez tette lehetővé a természetesen magas hangot. Ugyanakkor a hormonális folyamatoknak köszönhetően

a kasztráltak gyakran igen magasra nőttek, hosszú karokkal és lábakkal, valamint hordószerű mellkassal, mely nagy tüdőkapacitással járt együtt.

Így képesek voltak egészen hosszú frázisokat is egy levegővel megszólaltatni, a koloratúrák hosszú sora nem tört meg. Mivel nem csupán a fejrezonanciát használták, hangszínük is különbözött a falzettistáktól, és sokan kellemesebbnek találták a csengését. Ráadásul a zenei képzés egészen fiatal korban elkezdődhetett, hiszen nem kellett megvárni a mutálás végét, így a szigorúan trenírozott gyermekek akár tizenöt évesen kész énekesként állhattak színpadra.

Ám nem csupán a hangi adottságoknak, még csak nem is feltétlenül a hősi megjelenésnek köszönhető, hogy a kasztráltak olyan népszerűek lettek (bár már a saját korukban is akadtak, akik elszörnyedtek a barbár beavatkozástól, és az emberi faj szörnyeinek nevezték őket). A rajongásban azonban szerepet játszott a kasztráltak különleges, nemek közötti státusza.

Egyfelől egy nő számára kasztrálttal szerelmi viszonyt folytatni teljesen biztonságos volt, hiszen nem állt fenn a teherbe esés veszélye, így elterjedt, hogy ezek a művészek pompás szeretők, akik elképesztő szexuális étvággyal rendelkeznek.

Ugyanakkor a kasztrált énekesek női karaktereket is megformáltak, és a pompás női ruhában játszó, gyermeki ártatlanságot mutató fiatalok a férfiak rajongását is elnyerték. Ebben természetesen a nemi hovatartozásuk bizonytalansága is szerepet játszott, amely a korban páratlanul izgatónak számított. Casanova írja Emlékirataiban, hogy a szentséges Róma igyekszik minden férfiból pederasztát csinálni.

A mai szemmel furcsának ható tendenciák következtében több országban is olyan sztárok nőttek ki, mint például Carlo Maria Michelangelo Nicola Broschi, azaz Farinelli. Az itáliai nemesi családból származó fiatalember Európa számos országát meghódította, Londonban sikere Händel rivális színházát rengette meg, a spanyol király, V. Fülöp pedig udvarába fogadta, hogy hangjával kigyógyítsa depressziójából. Farinelli azon kevés kasztrált énekes közé tartozott, aki idős korában is megbecsült maradt, hetvenhét évet ért meg. Az iránta való érdeklődés azonban halálával sem szakadt meg,

2006-ban maradványait több egyetem tudósai is megvizsgáltak, hogy többet tudjanak meg a kasztráltak fiziológiájáról.

Talán kevésbé bizarr, hogy a Farinelli életéről fennmaradt adatokból, az alkotói képzelet segítségével filmet is készítettek, mely az énekesnek zeneszerző bátyjával, Riccardóval való kapcsolatára összpontosít. Az 1994-ben bemutatott alkotás rendezője Gérard Corbiau, a címszerepet Stefano Dionisi játszotta, énekét pedig egy szoprán és egy kontratenor hangjából keverték össze, Ewa Mallas-Godlewska és Derek Lee Ragin szólaltatják meg (a film zenei vezetője Christophe Rousset volt).

Bár az évszázadok során a Vatikán többször is betiltotta a kasztrálást, ez nem zárta ki, hogy a Pápai állam kórusaiban jócskán foglalkoztassa az operaszínpadra nem elég tehetséges énekeseket. A 19. században aztán a hősi szerepeket a tenorok vették át, nők is énekelhették már, így egyre kevésbé volt szükség a kasztálás barbár gyakorlatára, hogy a zeneműveket jó énekesek tudják megszólaltatni. Az utolsó kasztrált Alessandro Moreschi volt, akivel több felvétel is készült. Az énekes fiatal korában jelentős sikereket aratott, úgyhogy valószínűleg ekkor már nem volt hangja teljes birtokában. A digitálisan feljavított hangzásból azt ugyan

nem érezhetjük meg, miért gyakoroltak a kasztráltak olyan delejes hatást közönségükre,